Sajnos vannak az életben ilyen szituk, s van olyan, hogy nem tehetünk róla. Ez velem is meg esett. Aki régebbi olvasó, az tudja, hogy van egy masszőröm. Alapvetően nagyon próbál segíteni, ami azért jó dolog. Most jön, a de. De van egy elég nagy probléma. Mégpedig az, hogy hajlamos túlpörgetni, túlhajtani. Ennek ittam meg a levét, mikor is 2 hete az edzés után rosszul lettem. Fáradtság kimerültség jelentkezett. Olyan tompa voltam, szédültem. Erre édesapám Meg kérdezte: Nem e volna jobb elmenni az orvoshoz? Erre csak annyit válaszoltam: Nem, csak le kell dőlnöm, s pihennem kell. Igazam lett, csak a kimerültség volt (hála az égnek) azonban, komoly döntést hoztam. Ha még egyszer ilyen mértékű nyomást ilyen elvárásokat tesz elém, akkor befejezem a közös munkát. Mindig az eredmény az eredmény. Hát így nem! Az egészségem sokkal, de sokkal fontosabb, mint az hogy valami rekordokat döntögessek. Bennem volt annyi karakter hogy ezt szemtől-szemben is felvállaljam. Tehát elmondtam neki. Nehezen fogadta. Nehezen fogadta, mert nem ahhoz szokott, hogy ellent mondanak neki. De igazából nem érdekelt, mert, nem róla van szó, hanem rólam.

Talán 2-3 nap pihenőt tartottunk és új szabályokat fektettem le. Akkor van vége az edzésnek, amikor azt én mondom, annyit csinálok, a gyakorlatokból amennyit pont érzek, amennyi még nem okoz sérülést. Egyenlőre ez működik. Mióta nem hajt, mint a lovat, azóta nagyon jók az edzések. Én is eléggé kritikus vagyok magammal szemben, saját magamból próbálom kihozni a maxot. De a maxomnál többet nem dolgozom. Megpróbálom magamat hallgatni így nagyobb eséllyel kerülöm el a sérülést. Alapból nagyon sérülékeny vagyok. Az igaz hogy ez által, lassabb a fejlődés, de biztonságosabb. Így most jó, Mert az van, hogy lassan kezd rájönni, hogy én nem, vagyok élsportoló, hogy vannak bizonyos határok, amiket egyszerűen nem léphetek át.

Ehhez sajnos kapcsolódik egy szerencsétlen esemény. Múlt héten egyik nap az edzést követően beszélgettem az édesapámmal az aznapi edzésről. Ez nálunk egy hagyománnyá vált. Mindig átbeszéljük az aznapi edzést. Épp arról volt a szó, hogy úgy néz ki, hogy az edző is megértetette, hogy mit akarunk tőle. Nekem azonban volt egy mondatom amit most is vállalok: „ Továbbra is vállalom azt hogy amint túlhajszol, befejeztem .” Édesapám erre elég hevesen reagált. Vitatkoztunk, volt egy, mondata, amit az óta sem tudok kiverni a fejemből. „Már megint hülyeségeket beszélsz.” Hát nem! Nem beszéltem hülyeséget! Én érzem a fájdalmat a kimerültséget és NEM Ő. Megkérdezte tőlem az édesapám, hogy miért feltételezem az edzőről, hogy még egyszer túlhajtana, holott a már fent említett mondatban semmi utalás nem volt. Az apámmal fojtatott kisebb nagyobb viták nekem nagyon fájnak, mivel én nagyon apás vagyok. De ez miatt a buta összeszólalkozás miatt most dühös vagyok rá. Mert igaz hogy ez az edző a barátja, és hogy sokat segít. De igazából rám kéne hallgatnia a fiára, nem pedig egy eddig idegen emberre. Sose hazudtam az édesapámnak miért pont ebben hazudnék?

Vita ide vita oda, ha még egyszer bajom lesz, az edzéstől abba hagyom a közös munkát ezzel az emberrel. Tetszik, nem tetszik. 24 éves leszek augusztusban. El tudom dönteni, hogy mi jó és mi nem. Az édesapámnak, még ha nehezen is, de el fog kelleni majd fogadnia a döntésem. Hiszen nem Ő ül a tolószékben és nem Ő érzi a fájdalmat, hanem én…

Összességében mióta lazább a tempó és én mondom, hogy mikor stop. azóta azért tényleg változtak a dolgok. Most jól érzem magam.